Takácsné Tóth Noémi igazgatónő ünnepi gondolatai:
Kedves Diákok, Kollégák! Kedves Szülők, Vendégek!
Évről évre elérkezik ez a pillanat, amikor útra bocsátunk egy-egy végzős osztályt. Május elején már a második 12.-es végzős osztálytól vettünk búcsút, most pedig a nyolcadikosok iránti szeretetből és megbecsülésből díszítettük fel az iskolát, és öltöztünk ünneplőbe.
Ez a mai nap tehát rólatok szól, kedves nyolcadikosok! Egész nap titeket emlegettünk, rólatok beszéltünk, néztük a tablótokat, dicsértünk benneteket, hogy „milyen helyes gyerekek”!
Biztos vagyok benne, hogy az otthoni készülődés közben ti is visszagondoltatok egy-egy iskolai napra, eseményre, kirándulásra, dolgozatra, jóhangulatú tanórára.
Vannak köztetek többen, akik csak az általános iskolai épülettől, és csak néhány tanártól búcsúztok, mert itt, a gimnáziumban folytatjátok a tanulmányaitokat. De vannak többen, akik az utolsó marianumos perceket töltitek itt, és már azon gondolkodtok, hogy mikor és hová kell menni beiratkozni, hogy fogtok oda eljutni, milyen járművel, stb.
Az elmúlt nyolc év mindannyiótok számára közös volt. Küzdelmekben, erőfeszítésekben, sikerélményekben azonban más és más. Az elmúlt hetekben egy szomorú, egész országot joggal megrázó esemény kapcsán sokan osztották meg hegymászással kapcsolatos gondolataikat.
Én magam is bele-bele olvastam ezekbe a cikkekbe, amikor rátaláltam egyre, ami komolyan elgondolkodtatott. Arról szólt, hogy a hegymászást, mint közkedvelt metaforát, hogyan lehet a hétköznapi ember életére vonatkoztatni. Ezt a szálat kezdtem továbbfűzni veletek kapcsolatban.
A hegymászás alapszabálya, hogy tisztelni kell a hegyet. Milyen hegyeitek voltak az elmúlt 8 évben? Tanulás, kitartás, küzdés, talentumokban és hitben való növekedés?
Mindenki a saját „nyolcezreseit” mászta, de egymás hegyeit nem, vagy csak részben láttátok. A mi nyolcadikos hegymászóink szorgalmasan és kitartóan tanultak, felkészültek a másnapi számonkérésekre. Emellett délutánról délutánra szenvedéllyel és alázattal jártak zeneiskolába, edzésre, különórákra. De, valljuk be akadt, akinek az volt a Mounteverestje, hogy megszerezze az évvégi kettest.
Természetesen nekünk, tanároknak az volt a célunk, hogy mindenki fölérjen a saját csúcsára, akkor is, ha a mi szemünkben pici dombocskának tűnt a hegy. Akkor is, ha azt gondoltuk, már „nem itt kellene tartanunk”, már sokkal magasabb, „méltóbb” csúcsok felé kellene kapaszkodnunk.
Kedves Ballagók!
Tegyétek most fel saját magatoknak a kérdést: Van-e „hegyem”, mi az én Mount Everestem? Aztán mosolyogj rá arra az osztálytársadra, akivel kötélpárosban haladtál, ballagás után öleld meg szeretettel, aki serpád volt az elmúlt 8 évben, és talán arra is választ tudsz adni, hogy te kinek a segítője, serpája voltál? És nem utolsósorban, azt is kérdezd meg magadtól, hogy Jézussal járom-e a hegyemet? De azt se felejtsétek el, hogy a hegymászásnak fontos része a megpihenés egy táborban, egy bivakban, és ha a szükség úgy hozza, akkor része a segítségkérés is.
Ferenc pápa azt mondta nektek a Papp László sportarénában, hogy aki mer, az nyer, legyetek főszereplők a saját életetekben, és ez nem feltétlenül csak látványos csúcsok meghódítását jelentheti.
Ne felejtsétek el, hogy bármilyen csúcstámadásra is készültök, az mindig sokkal könnyebb, ha Istenbe vetett bizalommal teszitek:
„Urunk, mindennapi hegyeinket mászd meg velünk! Segíts, hogy bízzunk Benned, hogy jó döntéseket hozhassunk a völgyben, a szakadék szélén, a lankás részeken, a gerincen, a csúcsközelben – tartsunk bárhol is!”
Kedves Ballagó Diákok! Sikeres hegymászást kívánok, Isten áldjon és kísérjen benneteket!