Katolikus iskolaként hagyományaink közé tartozik, hogy halottak napjáról osztályszinten is megemlékezünk. Mindennek közös temetőlátogatással, gyertyagyújtással, imával szoktunk eleget tenni.

Az idei tanévben a nyolcadik évfolyammal Budapestre terveztünk egy komplex programot, melynek keretében ellátogattunk a Kisfogház Emlékhelyre és a mellette található, hozzá szorosan kötődő Új Köztemető Nemzeti Gyászparkjába, a 298-as, 300-as és 301-es parcellákba. Az október 23-i megemlékezés adta az ötletet, hogy a nemzeti és egyházi ünnepet így összekapcsoljuk.

Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy megismertessük tanulóinkkal nemzeti és egyházi kultúránk és történelmünk eseményeit, kiemelkedő alakjait, gazdag hagyományait, ezzel is elősegítve a hazaszeretet és a nemzettudat kialakulását.

A múltba való utazásunkat a Kisfogház Emlékhelyen kezdtük el, amelyet 2001-ben alapított az egykori halálraítélt, Fónagy Jenő. Nem könnyű a bejutás ide, hiszen ma is börtönként működik. Az épület a kommunista diktatúra idején vált hírhedtté, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a megtorlás központi helyszínévé. Itt töltötték utolsó napjaikat, majd itt az udvaron végezték ki: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és számos híres parancsnokot, szabadságharcost. Megtekintettük a cellákat, a siralomházat, a vesztőhelyet, illetve meghallgattuk a kivégzés megrázó körülményeit. Az udvaron az Emlékfal örökíti meg a mártírok névsorát, valamint a hozzátartozóik által elhelyezett emléktáblákat. Az emlékhely összegyűjtötte a fogvatartottak verseit, diákjaink ajándékba kaptak ebből a kiadványból.

„A Kisfogház Emlékhely a kegyelet és emlékezés, a felnövekvő generációk számára egyben a történelmi ismeretterjesztés helyszíne is.” – áll honlapjuk bevezetőjében.

Megemlékezésünk következő helyszíne az Új Köztemető Gyászparkja volt, ahol megismertük a 298-as, 300-as, 301-es parcellák történetét. Majd rövid sétát tettünk a sírok között, ahol történész idegenvezetőnk számos érdekességet mesélt néhány elhunytról: Szűcs Sándor válogatott labdarúgóról, Tóth Ilona orvostanhallgatóról, Mansfeld Péter ipari tanulóról és Nagy Imre miniszterelnökről. A nyolcadikosokkal imával és mécsesekkel tisztelegtünk a forradalomban elhunyt összes áldozatnak jelképesen elkészített sír előtt. Végül a temető 300-as parcellájában kialakított emlékműnél fejeztük be a múltba tett utazásunkat. Tanulóink érdeklődve, olykor megrendülten járták végig a helyszíneket.

Befejezésül a diákok beszámolóiból néhány gondolat:

„-Engem legjobban a Kisfogház vesztőhelye, az akasztófák látványa rázott meg, mert nagyon rossz volt látni azt a helyet, ahol embereket végeztek ki.

-Nagyon meglepett, hogy milyen körülmények között élték le az emberek az utolsó napjukat. Nagyon érdekes volt, hogy élőben láthattam egy igazi börtönt. A temetőben meg az tetszett, amikor elmesélték azt a történetet a focistáról, mert durva volt belegondolni, régen milyen idők voltak.

-Meséltem apukámnak, hogy milyen rémes és rossz év volt 1956.

-A temetőben az volt megrázó, hogy mennyire nem tisztelték az elhunyt embereket.

-Számomra új és megható információ volt az, amikor az egyik rabot kivégzésre vitték, akkor a társai éljenezve, dörömbölve búcsúztatták el.

-Elmeséltem anyukámnak a délutánt, és ő bele is olvasott a versgyűjteménybe.

-Nagyon tetszett a szoborkompozíció, mert nagyon szép üzenete volt a nyitott sírnak.

-Ijesztő volt, hogy a földön, ahol sétáltunk, bárhol lehetett alattunk egy elhunyt.

-Mikor hazaértem, elmondtam a szüleimnek, hogy azért mégis elég megrázó volt ez a nap, főleg úgy, hogy tudom, a nagyszüleim is részt vettek a forradalomban.

-Nagyon szörnyű belegondolni abba, hogy mennyi ember esett áldozatul, csak mert éppen nem úgy viselkedtek, ahogy a kormány akarta.

-A Kisfogház nekem egy kicsit nyomasztó volt, a tudat, hogy mennyi embert végeztek ki ott.

-Át lehetett érezni az akkori kor hangulatát, tragikusságát.

-A legmegdöbbentőbb a temetőben az volt, hogy egy válogatott focistát kivégeztek azért, mert el akarta hagyni az országot.

-A séta alatti idegenvezetés rengeteg gondolatot ébresztett bennem, a verseket is elolvastam, sok dolgon lehet rajtuk elmélkedni.

-Érdekes volt átérezni és látni azt a helyet, ahol szenvedtek, várták a halált és reménykedtek.

-Egy kicsit szomorú volt, mert rengetegen vannak ott eltemetve, és általában ők el sem búcsúzhattak családjuktól.

-Otthon szüleimnek elmeséltem a hallottakat, és együtt újra átbeszéltük az akkor történteket.

-Nagyon szépnek találom, hogy még emlékeznek rájuk, és utólag megkapták a nekik járó tiszteletet.

-Nagyon emlékezetes osztályprogram marad örökre.”

Lezárásként egy börtönvers következzen:

Zas Lóránt

NOVEMBERBEN

Novemberben sírnak az utcák,
Novemberben sírnak az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
nevetni sem lehet.

Novemberben a Farkasréten
halottak napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
fedik a sírokat.

Novemberben égnek a gyertyák.
Kicsinyek, teltek, véznák és nagyok.
Novemberben földig hajolnak
a sötét kalapok.

Novemberben csend van és béke.
Temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben könnyek köszöntik
az elesetteket.

Novemberben géppuskák szórtak,
tankok tapostak. A föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek.
November temetett.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Novemberben erőszak vágott,
gumibot tépett, börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
égettek csillagot.

Novemberben öklök szorulnak
és felbizseregnek a tenyerek.
Novemberben élők a holtak.
November fenyeget.

1958

Készítette: Pintér Krisztina